Kamillaszedés a padláson, éjszakás műszak és egy hajnali keresés

Kamillát szedtünk minden júniusban a falu szélén, a vasúti töltés mellett, ahol a legtöbb nőtt. Tizenhét éves voltam, ápolónak készültem, és a nyarakat a nagymamámnál töltöttem, aki a szomszéd Rózsi nénivel együtt vezetett be ebbe a világba. Rózsi néni mindig délelőtt indult, amikor a harmat már felszáradt, de a nap még nem égetett. Azt mondta, a virágot csak a fejénél kell csippenteni, a szárát hagyni kell, mert jövőre is kell termés.

Otthon a padláson, árnyékban terítettük ki újságpapírra, vékony rétegben. Rózsi néni szerint a kamilla nem szereti a napot, attól elveszíti az illatát, és szürke lesz, mint a régi széna. Napokig kellett forgatni, és minden reggel felmentem megnézni. Ma is emlékszem arra a szagra: meleg fa, por és valami almás illat.

A cickafarkat csokorba kötve lógattuk a gerendára. Rózsi néni sosem mondta, hogy bármitől meggyógyulunk, csak annyit, hogy amit az ember a saját kezével szed és szárít, azt jobban megbecsüli.

Azóta húsz év telt el, és a padlásszag helyett ma egy kórházi folyosó éjszakai csendjét ismerem a legjobban.

Hogy egy hajnalon a Hollywood Nyelvstúdió oldalán kötök ki, azt akkor, a padláson, biztosan nem gondoltam volna. Ápolónőként egy belgyógyászaton dolgozom, és az utóbbi két évben egyre több külföldi beteg fekszik nálunk, főleg a városban tanuló diákok és a környékbeli gyárakban dolgozó külföldiek. Az orvosok angolul beszélnek velük, de éjjel, amikor a beteg megijed, vagy csak nem tud aludni, én állok az ágya mellett. Ilyenkor a kezemmel, a mosolyommal és néhány tankönyvi szóval próbálom megnyugtatni, és érzem, hogy ez kevés. Volt egy fiatal lány, aki egy egész éjszakán át csak annyit kérdezett, mikor jön az anyukája, és én a harmadik kérdésnél értettem meg, hogy nem az orvosra vár. Akkor határoztam el, hogy ezen változtatok.

Egy hajnali háromkor tartott szünetben, a nővérpult mögött ülve, beírtam a telefonomba, hogy angol magántanár. Az első oldalon hirdetések jöttek, aztán tanárközvetítő oldalak, és köztük egy sor, ami rögtön feltűnt, mert nem egy névvel kezdődött, hanem egy nyelviskola nevével végződött: Angol magántanár – Hollywood Nyelvstúdiók. Rákattintottam, és a Hollywood Nyelvstúdió oldalán ragadtam a szünet végéig, miközben a folyosó végén halkan sípolt egy infúziós pumpa, és a kolléganőm már intett, hogy indulunk a következő körre.

Ami elsőre megfogott, hogy nem egy tanárt kínálnak, akihez minden héten ugyanabban az órában kell igazodni. Az egyéni tanulási programot egy tanárcsapat segíti, és az oldal szerint délelőtt, délután, este vagy szombaton is be lehet menni, heti 30 órában. Nekem, aki három héten át éjszakás vagyok, aztán egy hétig délelőttös, egy angol magántanár kötött időpontja hetek alatt szétesne. Itt viszont a beosztásomhoz igazíthatom a tanulást, nem fordítva.

A másik, ami megfogott, a módszer aránya. Az oldalon azt írják, 80% gyakorlás és 20% elmélet. Engem a betegágy mellett soha nem a nyelvtani szabályok hagytak cserben, hanem az, hogy nem jött a szó, amikor kellett volna. Úgy éreztem, végre valaki onnan közelíti meg a nyelvet, ahonnan nekem szükségem van rá. A vendégvéleményeket is átfutottam, és egynél megálltam, mert a szerzője szintén egészségügyben dolgozik, és azt írta, hogy elsősorban a nyitvatartás keltette fel az érdeklődését. Pontosan értettem, mire gondol.

Hajnalban, a műszak végén, a buszon ülve még egyszer végigolvastam az oldalt, és képernyőfotót készítettem a nyitvatartásról. A következő délelőttös hetemre beírtam a naptáramba az első alkalmat, a nővéröltözőben pedig megkérdeztem a kolléganőmet, nem jönne-e velem, ha neki is szabad.

Rózsi néni kamillája jutott eszembe, ahogy hazafelé a busz ablakán néztem a hajnali fényt. Ő azt tanította, hogy a jó dolgokat nem lehet siettetni, árnyékban kell hagyni őket, és minden reggel egy kicsit forgatni rajtuk. Az angolt is így szeretném végre megtanulni, kis adagokban, a műszakok között, és jó érzés, hogy a Hollywood Nyelvstúdió ehhez a tempóhoz nem kér magyarázatot.